El sem tudom mondani mennyire örültem neki, azonban hamar eltűntek a szép gondolataim. Azt mondta ne játszadozzak, művésznek kell majd lennem, amihez komolyabban kell ezt vennem. Oly sok idő után újra láttam, nem érdekelt, hogy bezárt ide, mint egy rabszolgát, mégis... Semmibe vett, úgy kezelt mintha robot lennék, érzelmek nélkül, akinek nyugodtan parancsolhat, következménytelenül. Én pedig felismertem a tényt; engedelmeskednem kell. Folyton követtem a " tanácsait ", akárcsak egy kutya a gazdát. Teltek a hónapok, amíg eltelt majdnem három év. Addigra kilencedig életévemet is betöltöttem. A királynő, aki számomra időtlen-idők óta inkább ördög, mintsem anya, bejelentette a király halálát. Kis híján sokkot kaptam, mégsem állt meg az élet. A nő, aki egymaga megtestesített számosfajta kínt, előállt azzal a paranccsal, hogy a pincéből előhozva mutassák meg mi járt szinte teljes három esztendőn átívelve kobakomban. Irdatlan mennyiségben kiabáltak velem, hogy ne azt rajzoljam ami épp eszembe jut, mégsem voltam rá képes soha.
Társaság nem lévén a ceruza és a lap maradt. Végigpillantottam minden egyes fekete-fehér borította, kémény falapon, ezután vettem csak tudomásul, hogy a kezdeti vigyorgó arcok fákká, fűvé, házzá, tájképekké, végül, nyolc éves koromtól síró, komor, dühös arckifejezésekkel teli embereket alakítottak meg. Valamiért fülig ért a szám ezeket nézve. Pontosan elmondták három éven át ívelő élményeimet. A kiindulóponttól kezdve mindent. Kicsiként úgy véltem jobb kedvre derítem a többieket ha azt látják ezeken a vonalakon át: jól vagyok. Pontosan emlékszem arra a hét éves koromat megközelítő napra, mikor is elegem lett a jópofából. " Újat akarok mutatni. Önmagam miatt! " Körülbelül ezek a szavak lehettek bennem, de ezzel csak lepleztem az igazságot, mostanra elhiszem. A fele így-úgy még igaz is volt. A gond a második mondattal van. Egyszerűen elfogadtam mi is vagyok mások számára, elfogadtam, kizárólag eszköz vagyok, akinek ideje kedvére tennie vezetőjének. Szó sem esett magamról, illetve igen, hisz én törődtem bele az egészbe.
Az idő telt, visszaálltunk a régi kerékvágásba. Szinte semmi sem változott számomra; alig beszéltem az édesapámmal, sőt, azt a szót is évekkel ezelőtt mondtam csak ki, hogy "apa ". Szimplán nem éreztem a hiányát. Pár héttel később szokásommá vált nézegetni két méter magasságú ablakomon át az udvart. Elegem lett a fák, a táj bámulásából, közben viszont nem akartam kimenni. Teljesíteni akartam, hogy elismerjenek. Azt kívántam bárcsak megbecsülne az akinek a vére vagyok. Saját magamat sem értettem. Kalandot akartam, mégsem mertem érte semmit tenni, másfelől megfelelni, túladni magamon. Mire észrevettem kötődtem a palotához, a szobához, a rajzoláshoz, de képtelen voltam elfogadni. Úgy éreztem lépnem kell, különben belenyugszok, onnan pedig nincs kiút. Vagy kijutok, vagy amíg meg nem hal a trónon ülő egyén, itt ülök, azon gondolkozva milyen rég voltam a kastély falain kívül. Döntésképtelen voltam.
Feltűnt Alfonz, aki idővel helyettesítette a barátaimat. A cselédet valamiért soha többet nem láttam, s jött Alfonz. Az igazi nevéről – mert nem így hívták – nincs erőm beszélni. Kiskoromban egymást a kedvenc mesénk főszereplőinek nevén hívtuk. Számára Edward voltam. Tovább nem bírom elmondani, túlságosan is emlékeztet valamire, amit bárcsak elfelejtethetnék. Mikor nem a lapokért jött, akkor sem vesztettük el egymás tekintetét. A függönyön és üvegen keresztül figyeltem hogyan söprögeti az udvart, szemléltem sötétbarna szemét, mely elvarázsolt. Beleszerettem. Ezt így, most már " könnyen " kijelentem, de akkor egészen tizenegy éves koromig értetlen voltam e érzelem terén. Furcsa, hiszen alig pár év különbség volt köztünk, és már dolgozott is. Nehéz élete ellenére egyfolytában pozitívan cselekedett.
Mikor tizenegy éves voltam megtudtam ki Alfonz anyja és apja. Az akinek a rabszolgájaként éltem megcsalta évekkel ezelőtt édesapámat, akit mai napig képes vagyok " apa " néven illetni. Alfonz a törvénytelen örökös volt, aminek hatására a nép felháborodott, s azon kaptam magam, hogy tervezgetjük a megszökést. Igen. Féltünk, hogy Alfonz meghal, ezért elakartunk menekülni. Vagyis... akart. Ez sem jó megfogalmazás. Én is akartam, részben. A hűség, mint a királynő gyermeke sajnos beleivódott az elmémbe. Természetellenes eszme volt számomra cserbenhagyni őt. Az egyik félt pedig elkellet engednem. Alfonz volt az. Hagytam, hogy megöljek azt akit szerettem. Csak a halála után döbbentem erre rá, pont mikor már késő volt. Ezután is csak rajzoltam, megállás nélkül.
A szemem elmondta, hogy furdal a lelkiismeret, a lapokon meglátszott, hogy elkezdett remegni a kezem, a macim – ami már az évek során fele akkora se lett, mint én – egy árnyalattal sötétebb lett számomra. Zsebkendővel volt tele a szemeteskukám a szoba sarkában. Soha többet nem néztem ki az ablakon, nem akartam többé kimenni. Belenyugodtam. Túlzottan hűséges voltam, vagyok azzal, aki meg sem érdemelné. Nem vágyok semmire, csak, hogy újra láthassam Alfonzt. Én! Én kívánok ilyesmit, aki hagyta meghalni a szerelmét, a bajtársát! Egy mocskos lélekkel rendelkező ember – ha lehet embernek titulálni – akarja látni a mosolyod és hallani hangod.
Az eredeti novellát itt találjátok: http://gondolatok2016.blogspot.hu/2016/03/igeret.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.