Emlékdoboz

Gomen=Sajnálom, bocsánat

Újra itt vagyok. Hónapok óta először vagyok a régi családi házunkban. Kívülről sokkal ridegebb mióta apa és anya temetését megtartottuk, de az emlékek, amik ide kötnek, s tehetnek arról, hogy eljöttem, meleg érzést adnak a zord, hatalmas falaknak. A ház maga nem óriási, de hármunknak pont elég volt. Két, viszonylag nagy szoba, egy kis előtér, fürdő, és persze a konyha. Egy éve lakatlan, mégsem tudom magam rávenni a  költözésre, arra pedig semmiképp, hogy eladjam. A napok, amiket a szüleimmel itt töltöttem, olyan nyugodtak és üdék, hogy képtelen lennék lecserélni őket. Néhanapján vissza-vissza jövök ide, s körbejárok minden sarkot, hisz tengernyi kisebbnél-kisebb foszlányt magában hord ez a hely, ahol életem nagy részét letöltöttem. 

Ha a szobámba bepillantok, rögvest vigyor szökik az arcomra, akárcsak akkor amikor kijött a kedvenc sorozatom új része, vagy anyával kibékültünk a veszekedés után, apa megtanította a gitározás rejtelmeit, beleástam magam a könyvek gyönyörű világába, és még sok, szívhez szóló pislantást követően. Ha a konyhába tekintek, csakúgy ömlenek a szebbnél-szebb momentumok a szemem előtt. Ahogy segítek anyának mosogatni, vágni, pucolni, miközben az internetet fürkészve próbálom kitalálni mivel lepjem meg apáékat, ahogyan nagy ritkán összeölünk az asztalnál, és ezenkívül számtalan, örömmel teli szempillantás. Ezek mindenkinek átlagosnak tűnhetnek, de nekem csak ezek a boldog, szemhunyásnyi szösszenetek maradtak apából és a vele töltött mindennapokból.

Rengeteg rossz is történt, leginkább apa utolsó éveiben. A ház kedves aurája kezdett sötétbe burkolózni, kezdve a mindig vidám édesanyám egyre gondterheltebbnek tűnő, hamis mosolygásával, ami egy úton jelentette azt, hogy leplezni próbálja mennyire aggódik az édesapámat sújtó ráktól, másrészt nekem nyújtott dupla fájdalmat. Láttam apa rohamait, rákötve a gépre, ahogy küzd, majd végül feladja. Anya részéről pedig a folyton jelenlévő szomorúságot észleltem. Mindkettőjük arca ugyanolyan ráncos volt, mint a betegség észlelése előtt, de utána egyre inkább éreztem rajtuk keresztül az idő súlyát, pedig elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne érdekeljen. Elszenvedtünk két évet, azért amiről egyikőnk se tehet. Miután apa meghalt, lelkileg rongyokká váltunk anyával, aki már nem bírta tovább. Három héttel a temetés után megint a temetőben kötöttem ki, apa, és most már anya képével ellátott, gyönyörű virágokkal díszített sírkő mellett. Most is érzem azt a tömérdek rózsa illatát, ami átjárt az orrom és enyhén már idegesítette is. Fájdalmas, mégis üde mindezekre gondolni. Egyszerre mosolygásra és sírásra késztet ez a ház, ami nekem inkább a problémamentes emlékeim dobozkája.

Kiindultam a házból, és, amint megtöröltem a könnyben ázó szemeimet, valaki megszólított. 
– Aya!  –  Balra fordultam, " Ki lehet az? " gondolattal a fejemben.
– Hirose! Hány éve is annak, hogy utoljára találkoztunk?  –  Hirose egy gyerekkori ismerősöm, aki nyolc éves korunkban beköltözött a belvárosba, mert az anyja egyedül nevelte őt és a nagymamája megbetegedett, ezért odamentek, hogy segíthessenek neki. Akkoriban jó barátok voltunk, rengeteget beszélgettünk. Sokat változott azóta, de az arca ugyanolyan gyerekes maradt. 

Megnyúlt, a haja máshogy áll, sőt, még a hangja is mélyebb lett. Egyedül a mosolya és a másfajta színben szikrázó szempárja azok, amik megmaradtak. Az egyik sötétkék, míg a másik sötétbarna, ami elég fura összeállítás, de épp azért szép, mert szokatlan. A fejhallgató most is nála van, amit anno nekiadtam. Be kell valljam jól esik látni egy ismerőst  – Csomót változtál! Ha nem lennének ilyenek a szemeid fel sem ismernélek.

– Ez fájt! Én egyből észrevettem, hogy te vagy az – kicsit dühösnek tűnt, de azonnal el is mosolyodott, majd, amint befejezte a mondandóját, gúnyosan kinyújtotta a nyelvét. Nevettem egy jót.
– Veled ellentétben én nem alakultam teljesen át – mihelyst ezt mondtam én is kinyújtottam a nyelvem és derültünk egy keveset. Az előbbi nyomott hangulatot egy vidám váltotta fel, ami meglehetősen pihentető – Még nem romlott el az a fejhallgató?
– Nem, aminek nagyon örülök – mindketten mosolyogtunk, szinte el is felejtettük, hogy éve óta nem találkoztunk. Mintha visszamentünk volna az időben. Abba a szép és nyugalmas időszakba, amikor még nem volt gond az életemben – Amúgy... Azóta nem költöztetek el? – kérdezte, miközben, mintha csillogott volna a szeme, bár szerintem csak hallucináltam, hisz, már kiskorunkban is folyton fénylett körülötte minden.
–       De igen, miért? – arca hirtelen csalódottságot kezdett tükrözni, ami egyszerre szorította össze a szívemet és váratlanul gyönyörködtető látványt nyújtott.
– Visszaköltözünk, és most, hogy találkoztunk, reménykedtem abban, hogy nem mentetek el. Egyébként hogyhogy továbbálltatok? – érdeklődött.
– Csak én költöztem el – miközben eme szavakat formálta a szám sírtam. Nem tudtam mit kellene mondanom, mert a bánat egyfolytában magába markolt, bármennyire is próbáltam leplezni mások előtt a hiányukat. Az istenit! Csak tizenkét éves vagyok!

– Ezt hogy érted? Történt valami? Miért sírsz? – Hirosén látszott, hogy aggódik miattam. Rendkívül boldoggá tett vele.
– Tudod... Miután elmentél, rá két évre, apa rákos lett, és egy éven keresztül küzdött ellene. Miután meghalt, három héttel később anya is odaveszett. Most anya testvérénél lakok, Budapesten – Hirose szeme kitágult, a szája pedig egy ideig tátva maradt, majd egész arcát megbánás övezte. Láttam rajta, hogy sajnálja amiért felhozta a témát, de nem tehet semmiről. Túl kell valahogy tegyem magam a múlton, és ez csak úgy fog menni, ha képes vagyok könnyek nélkül mesélni anyáékról.
– Gomen – csak ennyit mondott, lehajtott fejjel. Én csak nevettem, nem bírtam a légkört körülöttünk. Soha többet nem szeretnék fájdalommal gondolni a szüleimre. Szerettek engem, én is őket, nincs miért siránkoznom. Ugyan hamar elvesztettem őket, de a velük töltött idő teljes volt.

A fölöttünk lévő mesésen kék égbolt fehér felhőkkel játszadozott, néhol pedig egy-egy napsugár szűrődött ki. Kellemes, tavaszi szél fújt rajtunk át, új kezdetet, és elhatározást adva az életemnek.