2016. április 26., kedd

Emlékdoboz

Gomen=Sajnálom, bocsánat

Újra itt vagyok. Hónapok óta először vagyok a régi családi házunkban. Kívülről sokkal ridegebb mióta apa és anya temetését megtartottuk, de az emlékek, amik ide kötnek, s tehetnek arról, hogy eljöttem, meleg érzést adnak a zord, hatalmas falaknak. A ház maga nem óriási, de hármunknak pont elég volt. Két, viszonylag nagy szoba, egy kis előtér, fürdő, és persze a konyha. Egy éve lakatlan, mégsem tudom magam rávenni a  költözésre, arra pedig semmiképp, hogy eladjam. A napok, amiket a szüleimmel itt töltöttem, olyan nyugodtak és üdék, hogy képtelen lennék lecserélni őket. Néhanapján vissza-vissza jövök ide, s körbejárok minden sarkot, hisz tengernyi kisebbnél-kisebb foszlányt magában hord ez a hely, ahol életem nagy részét letöltöttem. 


Ha a szobámba bepillantok, rögvest vigyor szökik az arcomra, akárcsak akkor amikor kijött a kedvenc sorozatom új része, vagy anyával kibékültünk a veszekedés után, apa megtanította a gitározás rejtelmeit, beleástam magam a könyvek gyönyörű világába, és még sok, szívhez szóló pislantást követően. Ha a konyhába tekintek, csakúgy ömlenek a szebbnél-szebb momentumok a szemem előtt. Ahogy segítek anyának mosogatni, vágni, pucolni, miközben az internetet fürkészve próbálom kitalálni mivel lepjem meg apáékat, ahogyan nagy ritkán összeölünk az asztalnál, és ezenkívül számtalan, örömmel teli szempillantás. Ezek mindenkinek átlagosnak tűnhetnek, de nekem csak ezek a boldog, szemhunyásnyi szösszenetek maradtak apából és a vele töltött mindennapokból.


Rengeteg rossz is történt, leginkább apa utolsó éveiben. A ház kedves aurája kezdett sötétbe burkolózni, kezdve a mindig vidám édesanyám egyre gondterheltebbnek tűnő, hamis mosolygásával, ami egy úton jelentette azt, hogy leplezni próbálja mennyire aggódik az édesapámat sújtó ráktól, másrészt nekem nyújtott dupla fájdalmat. Láttam apa rohamait, rákötve a gépre, ahogy küzd, majd végül feladja. Anya részéről pedig a folyton jelenlévő szomorúságot észleltem. Mindkettőjük arca ugyanolyan ráncos volt, mint a betegség észlelése előtt, de utána egyre inkább éreztem rajtuk keresztül az idő súlyát, pedig elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne érdekeljen. Elszenvedtünk két évet, azért amiről egyikőnk se tehet. Miután apa meghalt, lelkileg rongyokká váltunk anyával, aki már nem bírta tovább. Három héttel a temetés után megint a temetőben kötöttem ki, apa, és most már anya képével ellátott, gyönyörű virágokkal díszített sírkő mellett. Most is érzem azt a tömérdek rózsa illatát, ami átjárt az orrom és enyhén már idegesítette is. Fájdalmas, mégis üde mindezekre gondolni. Egyszerre mosolygásra és sírásra késztet ez a ház, ami nekem inkább a problémamentes emlékeim dobozkája.


Kiindultam a házból, és, amint megtöröltem a könnyben ázó szemeimet, valaki megszólított. 

Aya!    Balra fordultam, " Ki lehet az? " gondolattal a fejemben.
Hirose! Hány éve is annak, hogy utoljára találkoztunk?    Hirose egy gyerekkori ismerősöm, aki nyolc éves korunkban beköltözött a belvárosba, mert az anyja egyedül nevelte őt és a nagymamája megbetegedett, ezért odamentek, hogy segíthessenek neki. Akkoriban jó barátok voltunk, rengeteget beszélgettünk. Sokat változott azóta, de az arca ugyanolyan gyerekes maradt. 
Megnyúlt, a haja máshogy áll, sőt, még a hangja is mélyebb lett. Egyedül a mosolya és a másfajta színben szikrázó szempárja azok, amik megmaradtak. Az egyik sötétkék, míg a másik sötétbarna, ami elég fura összeállítás, de épp azért szép, mert szokatlan. A fejhallgató most is nála van, amit anno nekiadtam. Be kell valljam jól esik látni egy ismerőst  – Csomót változtál! Ha nem lennének ilyenek a szemeid fel sem ismernélek.

Ez fájt! Én egyből észrevettem, hogy te vagy az – kicsit dühösnek tűnt, de azonnal el is mosolyodott, majd, amint befejezte a mondandóját, gúnyosan kinyújtotta a nyelvét. Nevettem egy jót.

Veled ellentétben én nem alakultam teljesen át – mihelyst ezt mondtam én is kinyújtottam a nyelvem és derültünk egy keveset. Az előbbi nyomott hangulatot egy vidám váltotta fel, ami meglehetősen pihentető – Még nem romlott el az a fejhallgató?
Nem, aminek nagyon örülök mindketten mosolyogtunk, szinte el is felejtettük, hogy éve óta nem találkoztunk. Mintha visszamentünk volna az időben. Abba a szép és nyugalmas időszakba, amikor még nem volt gond az életemben Amúgy... Azóta nem költöztetek el? kérdezte, miközben, mintha csillogott volna a szeme, bár szerintem csak hallucináltam, hisz, már kiskorunkban is folyton fénylett körülötte minden.
–       De igen, miért? arca hirtelen csalódottságot kezdett tükrözni, ami egyszerre szorította össze a szívemet és váratlanul gyönyörködtető látványt nyújtott.
Visszaköltözünk, és most, hogy találkoztunk, reménykedtem abban, hogy nem mentetek el. Egyébként hogyhogy továbbálltatok? érdeklődött.
Csak én költöztem el miközben eme szavakat formálta a szám sírtam. Nem tudtam mit kellene mondanom, mert a bánat egyfolytában magába markolt, bármennyire is próbáltam leplezni mások előtt a hiányukat. Az istenit! Csak tizenkét éves vagyok!

Ezt hogy érted? Történt valami? Miért sírsz? – Hirosén látszott, hogy aggódik miattam. Rendkívül boldoggá tett vele.

Tudod... Miután elmentél, rá két évre, apa rákos lett, és egy éven keresztül küzdött ellene. Miután meghalt, három héttel később anya is odaveszett. Most anya testvérénél lakok, Budapesten Hirose szeme kitágult, a szája pedig egy ideig tátva maradt, majd egész arcát megbánás övezte. Láttam rajta, hogy sajnálja amiért felhozta a témát, de nem tehet semmiről. Túl kell valahogy tegyem magam a múlton, és ez csak úgy fog menni, ha képes vagyok könnyek nélkül mesélni anyáékról.
Gomen csak ennyit mondott, lehajtott fejjel. Én csak nevettem, nem bírtam a légkört körülöttünk. Soha többet nem szeretnék fájdalommal gondolni a szüleimre. Szerettek engem, én is őket, nincs miért siránkoznom. Ugyan hamar elvesztettem őket, de a velük töltött idő teljes volt.

A fölöttünk lévő mesésen kék égbolt fehér felhőkkel játszadozott, néhol pedig egy-egy napsugár szűrődött ki. Kellemes, tavaszi szél fújt rajtunk át, új kezdetet, és elhatározást adva az életemnek.

2016. április 15., péntek

Díj #1

Sziasztok. Ezt a díjat már elég régen kaptam, remélem, akitől kaptam ( Lily ) nem haragszik meg, mert csak most töltöm ki. Tőle már kaptam egy díjat, amiért - és ezért is - nagyon hálás vagyok.










Szabályok:


1. Köszönd meg a díj
at, és tedd ki, hogy kitől kaptad!

2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

12 dolog Lily blogjáról, amit ide kattintva nézhettek meg:


1. A blog címe I Live For You Babe

2. Mint a címben is látszik, ez egy Niall Horan központú fanfiction.
3. A blog eddig 2 díjat kapott.
4. A designja véleményem szerint nagyon szép.
5. A blogon 3 olvasó "uralkodik". :D
6. A blognak ha jól számoltam 24 cseréje van.
7. A főszereplő lányt Lanának hívják.
8. Lana karaktere nem tudom ki, szóval kérem hozzászólásban, hogy hívják.
9. A lány éppen rákkal küszködik.
10. Szeretem a történetet.
11. Eddig 3 fejezet olvasható.
12. A fejezetek igényesen megírtak, tartalmasak, hosszúak.

12 dolog a saját blogomról:


1. Nem kösz. :)


Kérdések:


1. Mi ihlet a blogolásban?

Minden. :D Még egy szöcske is tud.
2. Szoktál zenét hallgatni írás közben?
Csak úgy írok. :3
3. Kedvenc idézeted?
" Mindig erősnek lenni azért igazán rossz, mert senki nem kérdezi meg, hogy valójában jól vagy-e. "
4. Kedvenc filmed/sorozatod?
Sok van. :D Leginkább a gonosz álarca sorozat. :)
5. Milyen zenei stílust szeretsz legjobban?
Japán ezerrel.
6. Blogot vagy könyvet olvasol szívesebben?
Blogot.
7. Hova költöznél legszívesebben?
Tokyoba.
8. Kedvenc könyved? Miért?
Duncan Shelley: A félelem íze: Paktum trilógia I
9. Melyik szakma érdekel a legjobban?
Fog sincs.
10. Ki írta az első megjegyzést a blogodhoz, és mi volt az?
Nem írtak. :D
11. Mit gondolsz a blogolásról?
Mindenkinek kellene.
12. Mi a legnagyobb álmod?
Eljutni Japánba. :)

Kérdéseim:

1. Én ezt már teljesen unom... Te? Ugye nem vagyok egyedül!!!! :'(

Akiknek küldöm:


1. Kritikák Kezdtőtől Kezdőknek

2. Mar, mint a kígyóméreg
3. Dream Design 

2016. április 13., szerda

Túlzott hűség

Ígéret átírva
Úgy hat éve történhetett mindez. A szüleim egyfolytában azzal tömték a fejemet, hogy rajzoljak. Én magam sem tudom miért tették ezt, de engedelmeskedtem nekik, akár egy jó gyerektől várható. Folyton a szobámnak nevezett börtönben kellett lennem, társaim az íróasztalom, rózsaszín tolltartóm, s velem egymagasságú macim voltak. Ők segítettek átvészelni a napokat. Minden héten eljött az egyik szobalány, közölve édesapám és édesanyám kérését. Naponta papírra kellett vetnem legalább egy alkotást, más szóval hét képet mire érkezett. Leginkább boldog kisgyerekeket firkáltam nap, mint nap, míg váratlanul az anyám jelent meg a szolgáló helyett.

El sem tudom mondani mennyire örültem neki, azonban hamar eltűntek a szép gondolataim. Azt mondta ne játszadozzak, művésznek kell majd lennem, amihez komolyabban kell ezt vennem. Oly sok idő után újra láttam, nem érdekelt, hogy bezárt ide, mint egy rabszolgát, mégis... Semmibe vett, úgy kezelt mintha robot lennék, érzelmek nélkül, akinek nyugodtan parancsolhat, következménytelenül. Én pedig felismertem a tényt; engedelmeskednem kell. Folyton követtem a " tanácsait ", akárcsak egy kutya a gazdát. Teltek a hónapok, amíg eltelt majdnem három év. Addigra kilencedig életévemet is betöltöttem. A királynő, aki számomra időtlen-idők óta inkább ördög, mintsem anya, bejelentette a király halálát. Kis híján sokkot kaptam, mégsem állt meg az élet. A nő, aki egymaga megtestesített számosfajta kínt, előállt azzal a paranccsal, hogy a pincéből előhozva mutassák meg mi járt szinte teljes három esztendőn átívelve kobakomban. Irdatlan mennyiségben kiabáltak velem, hogy ne azt rajzoljam ami épp eszembe jut, mégsem voltam rá képes soha.


Társaság nem lévén a ceruza és a lap maradt. Végigpillantottam minden egyes fekete-fehér borította, kémény falapon, ezután vettem csak tudomásul, hogy a kezdeti vigyorgó arcok fákká, fűvé, házzá, tájképekké, végül, nyolc éves koromtól síró, komor, dühös arckifejezésekkel teli embereket alakítottak meg. Valamiért fülig ért a szám ezeket nézve. Pontosan elmondták három éven át ívelő élményeimet. A kiindulóponttól kezdve mindent. Kicsiként úgy véltem jobb kedvre derítem a többieket ha azt látják ezeken a vonalakon át: jól vagyok. Pontosan emlékszem arra a hét éves koromat megközelítő napra, mikor is elegem lett a jópofából. " Újat akarok mutatni. Önmagam miatt! " Körülbelül ezek a szavak lehettek bennem, de ezzel csak lepleztem az igazságot, mostanra elhiszem. A fele így-úgy még igaz is volt. A gond a második mondattal van. Egyszerűen elfogadtam mi is vagyok mások számára, elfogadtam, kizárólag eszköz vagyok, akinek ideje kedvére tennie vezetőjének. Szó sem esett magamról, illetve igen, hisz én törődtem bele az egészbe. 


Az idő telt, visszaálltunk a régi kerékvágásba. Szinte semmi sem változott számomra; alig beszéltem az édesapámmal, sőt, azt a szót is évekkel ezelőtt mondtam csak ki, hogy "apa ". Szimplán nem éreztem a hiányát. Pár héttel később szokásommá vált nézegetni két méter magasságú ablakomon át az udvart. Elegem lett a fák, a táj bámulásából, közben viszont nem akartam kimenni. Teljesíteni akartam, hogy elismerjenek. Azt kívántam bárcsak megbecsülne az akinek a vére vagyok. Saját magamat sem értettem. Kalandot akartam, mégsem mertem érte semmit tenni, másfelől megfelelni, túladni magamon. Mire észrevettem kötődtem a palotához, a szobához, a rajzoláshoz, de képtelen voltam elfogadni. Úgy éreztem lépnem kell, különben belenyugszok, onnan pedig nincs kiút. Vagy kijutok, vagy amíg meg nem hal a trónon ülő egyén, itt ülök, azon gondolkozva milyen rég voltam a kastély falain kívül. Döntésképtelen voltam.


Feltűnt Alfonz, aki idővel helyettesítette a barátaimat. A cselédet valamiért soha többet nem láttam, s jött Alfonz. Az igazi nevéről  –  mert nem így hívták  –  nincs erőm beszélni. Kiskoromban egymást a kedvenc mesénk főszereplőinek nevén hívtuk. Számára Edward voltam. Tovább nem bírom elmondani, túlságosan is emlékeztet valamire, amit bárcsak elfelejtethetnék. Mikor nem a lapokért jött, akkor sem vesztettük el egymás tekintetét. A függönyön és üvegen keresztül figyeltem hogyan söprögeti az udvart, szemléltem sötétbarna szemét, mely elvarázsolt. Beleszerettem. Ezt így, most már " könnyen " kijelentem, de akkor egészen tizenegy éves koromig értetlen voltam e érzelem terén. Furcsa, hiszen alig pár év különbség volt köztünk, és már dolgozott is. Nehéz élete ellenére egyfolytában pozitívan cselekedett.


Mikor tizenegy éves voltam megtudtam ki Alfonz anyja és apja. Az akinek a rabszolgájaként éltem megcsalta évekkel ezelőtt édesapámat, akit mai napig képes vagyok " apa " néven illetni. Alfonz a törvénytelen örökös volt, aminek hatására a nép felháborodott, s azon kaptam magam, hogy tervezgetjük a megszökést. Igen. Féltünk, hogy Alfonz meghal, ezért elakartunk menekülni. Vagyis... akart. Ez sem jó megfogalmazás. Én is akartam, részben. A hűség, mint a királynő gyermeke sajnos beleivódott az elmémbe. Természetellenes eszme volt számomra cserbenhagyni őt. Az egyik félt pedig elkellet engednem. Alfonz volt az. Hagytam, hogy megöljek azt akit szerettem. Csak a halála után döbbentem erre rá, pont mikor már késő volt. Ezután is csak rajzoltam, megállás nélkül.


A szemem elmondta, hogy furdal a lelkiismeret, a lapokon meglátszott, hogy elkezdett remegni a kezem, a macim – ami már az évek során fele akkora se lett, mint én – egy árnyalattal sötétebb lett számomra. Zsebkendővel volt tele a szemeteskukám a szoba sarkában. Soha többet nem néztem ki az ablakon, nem akartam többé kimenni. Belenyugodtam. Túlzottan hűséges voltam, vagyok azzal, aki meg sem érdemelné. Nem vágyok semmire, csak, hogy újra láthassam Alfonzt. Én! Én kívánok ilyesmit, aki hagyta meghalni a szerelmét, a bajtársát! Egy mocskos lélekkel rendelkező ember  –  ha lehet embernek titulálni  –  akarja látni a mosolyod és hallani hangod.


Az eredeti novellát itt találjátok: http://gondolatok2016.blogspot.hu/2016/03/igeret.html