2016. március 22., kedd

Hópelyhek

Hullottak a hópelyhek, mintha dézsából öntötték volna. A körülöttem lévők össze-vissza formálgatták, majd hóemberszerűség lett belőle. Egyedül én ültem az egykor gyönyörű jacaranda alatt. Figyeltem, milyennek is kellene lennem. Felálltam és kezeimet kitartva vártam a jégre. Azt akartam szálljon rá, mégis, ha oda is esett, azonnal elolvadt. Csalódottan visszacammogtam a teljesen hófedte padhoz. Látván, minden csurom víz, fekete kabátomat kímélve megkérdeztem a tanárt felmehetek-e a terembe. Rábólintott, én pedig sebes léptekkel másztam fel három emeletet. Senki sem volt az osztályteremben, szerencsére. Elővettem a kulcsom, hogy kinyissam szekrényem. A sok tankönyv tetején ott virított okostelefonom. Az alap fehér, a tokom zöld. Amint kezembe vettem be sem kapcsoltam, inkább bámultam a képernyőjét, mégse értettem mit szeretnek ezen a készüléken mások. 

Ebben a világban tényleg semmi keresnivalóm. Úgy három évszázad óta lehetett, hogy a hó, mint legjobb barátom egyszer csak cserbenhagyott. Fogalmam sincs miért... Sosem árultam el csak úgy, nem úgy, mint Ő engem. Már csak pár hónap kellett, hogy szüleim helyébe léphessek a trónon, akárcsak akkoriban az édesanyám. Én lettem volna a hókirálynő, s minden folyadékot magamnak tudhattam volna. Ismeretlen okból, magyarázat nélkül tűnt el az életemből cimborám. Minden létező lény felháborodott és azt követelték keressem meg. Kiderült, ezt, a Föld nevezetű helyet szemelte ki lakhelyének. Eljöttem hát ide, azonban csak bizonyos időközönként jön elő, akkor is különböző mennyiségben. Kértem, jöjjön velem haza, de szótlanná vált. Semmiképp sem akart megszólalni, bárhogy kérleltem, esedeztem. Hallgatott, hallgat, mint a sír. Ebből az emberek nem vettek észre semmit, azonfelül, ahogy telt az idő, teljesen beolvadtam a környezetembe. Eltűntek a jégszárnyaim, hajam átlátszóból barnává alakult, hófehér bőröm, szemem, mindenem átlagos lett, mindössze az eszem maradt meg. Így nem kellett tovább átlátszó falat emelnem folyton magam köré, ami egyszerre volt megkönnyebbülés, másrészt észrevettem az idő műlását. Túlságosan sok évet töltöttem itt, szinte megszoktam.


Hát ez történt velem és az egyoldalú barátságommal. Teljesen elszigetelődött előlem. Ugyanúgy kezel akárcsak mást. Azóta képtelen vagyok bárkiben is megbízni. Réges-rég óta próbálom feladtam a szép gondolatot, miszerint egyszer visszajön hozzám. Hitegetem magam, amíg csak tudom, de belül érzem, hogy reménytelenül...

2016. március 15., kedd

Beleőrülve a tudatlanságba

Funaki = Japán vezetéknév Arata, Kazuyuki = Japán fiú név Rin = Japán lány név Hajamon lágyan átfújt a hideg, tavaszi szellő miközben vérben ázott kezeimet szemeim elé húztam. Lemészároltam egyetlen éj leforgása alatt Funakit, rokonait, és összes családtagját. – Mindet megtettem, utasításod szerint. Még a legjobb barátnőm famíliáját is megöltem! Engedd el Aratát! – mondtam elégedetlenül, majd mérgesen. – Rendben Rin. El sem tudom képzelni, hogy képes voltál harminc emberrel végezni, csak a szerelmedért. Bárcsak ne lennél ennyire makacs... Talán még kedvelnélek is, hisz bármit megteszel érte. Szerencsés alak – Úgy tűnt zokon vette, mégis, ajkain halvány mosolyt fedeztem fel. – Ne beszélj össze-vissza badarságokat! – Na igen... Elfeledkeztem a nagy szádról – Nevetett fel jóízűen – Gyere utánam. Arata biztosan meghal az unalomban nélküled – Szívem szerint lekevernék neki egy pofont, de akkor száz százalék, hogy nem adná elő.

***
Itt is volnánk. De aztán nehogy megijedj nekem – mondta elégedetten. Lehet elfeledkeztem valamiről, vagy csak egyszerűen nehéz felfogású vagyok, mégsem értem, mitől kéne megrémülnöm. Mindenesetre ennek nincs jelentősége. A kérdés az: miért vagyunk egy sikátorban? Gondolom a sötét oldal felé lesz Arata. El sem hiszem, hogy oly sok sínylődés után ismét láthatom. Hány hónap telt már el a azóta?
Egy átlagos, tízes éveiben járó lányt alkottam meg. Szép életem volt: szerető szülők vettek körül, nem sok, de voltak barátaim, közöttük is Funaki volt a legjobb barátnőm, rám is hatott a serdülőkor, ami szerelmet adott. Szerencsére őszinte személyiség voltam én, és a kiszemelt személy is. Rövid időn belül – persze pár bakival, félreérthető szituációkkal telve – bevallottuk egymásnak féltve őrzött érzéseinket. Telt, múlt az idő – ami igazból sok sem volt, de mellette még kevésnek is tűnt –, míg elérkezett a nap, mely minden szépet az életemben sötétbe burkolt. Egyszer csak eltűnt, én pedig lassan összeomlottam a tudatlanságban. Ekkor tűnt fel Kazuyuki a színen. Azt mondta, Ő vitte el Aratát, ezért teljesítenem kell minden parancsát, ha újra látni akarom. Addigra réges-rég megtörtem, s belementem ebbe a " játékba " ... Most, hogy itt állok, örülök ugyan, de akkoriban rengeteget sírtam. Meg akartam futamodni, mégsem tudtam megtenni. Rengeteg lelket küldtem át a túlvilágra, köztük olyanokat is, akiket ismertem. Mindegyik gyilkosság előtt mondogattam magamban, kiért is vagyok itt, és utána őrülten zokogtam. Az elején. Csak később vettem észre: rezzenéstelen arccal képes voltam megölni a saját tanárom. Onnantól kezdve beláttam, már nincs se visszaút, sem lelkiismeretem. Mindössze a cél lebegett előttem, ezek az emberölések pusztán lépcsőfokok az emeletre, ahol Arata vár. Így gondoltam, sőt, gondolom. Azóta sem tudtam meg miért tette ezt Kazuyuki. Végül csak-csak eljutottam ide. Egy lépés választ el kedvesemtől. – M-Mi ez? – Meglepődtem a látványon. A sötétségben csak a lámpa nyújtott fényt, ami mellettem állt. Képtelen lennék azt mondani mellettünk. – E-Ez egy holttest! – Először komolyan azt gondoltam: életben hagyom ezt a fickót. Gondoltam. Ám látva, milyen könnyűszerrel lemészároltad az ismerőseidet, úgy véltem, ennél többet érdemelsz. Beszélhetsz még Aratával, csak éppen máshol. Már ha a menybe jutsz ezek után – mondta. Rettegnem kellene, igaz? Nincs erőm, vagy inkább nincs akaratom menekülni. Halott... Halott... HALOTT! Miért éljek ezentúl? Kiért? A barátaim ki tudja hol vannak, a családom értéktelen... Semmit sem tudok elképzelni, ami ehhez a világhoz kötne. – Viszlát. Esetleg a pokolban láss vendégedként szerelmem – Elővette kabátjából kését, majd belém szegezte. Lelkem üres volt ugyan, éreztem a fájdalmat. Égetett és egyszerre csípett e hatalmas kés. Kazuyuki arcán könnyeket pillantott meg szemem, s ezt tudhattam utolsó emlékemnek. Csak ezután vettem észre, saját véremtől lett újra piszkos kezem. Ördöghöz kerülök, ez a sorsom. *** Felkeltem, egy ismeretlen helyen. Fehér légtér vett körül, semmi más. Szemben velem Arata ékeskedett. Szótlanul figyeltük egymást, közben könnyek hullottak arcunkra. Véres tenyerem alá tette sajátját, s ettől kezdve együtt lettünk bűnösök. Elfogadott önmagamként, elismert egy emberölő szörnyeteget. A szennyet, melyet csak vérként emlegettem a földön, sohasem mostuk le magunkról. Örökké viselni fogjuk e pecsétet, az idők végezetéig. Rájöttem, sosem miatta osztogattam ítéleteket, hanem azért, mert képtelen voltam elviselni ezt a terhet. Képtelen voltam abban a tudatban élni, hogy nincs esélyem látni. Lassacskán felemésztett a vágy, hogy érinthessem arcát, halljam lélegzését. Boldog vagyok. Utolsó hallott szót életemben nem tudtam mire vélni. Szerelmem... Kazuyuki szeretett volna?

2016. március 14., hétfő

Ígéret

A tágas szoba egyetlen embert tűrt meg belsejében. Tizenkét éven át csak ült az íróasztalánál, és rajzolt. Műveiben egyre erősödő kreativitást, tehetséget lehetett felfedezni. Gyönyörű fehér bőre, akár egy porcelán, úgy tündöklött. Azonban mosolyt csak réges-rég mutatott arcán. Szeme alatt ráncok ékeskedtek, mely kihangsúlyozta lelke tükrének komorságát. Újra ablaka mellé húzta picinyke testével asztalát, mihelyst pilláival kereste a fiút, akivel már hosszú ideje kötött ígéretük homályba borult. " Egyszer... Valamikor látni foglak, s azonnal derülni fogsz. Semmiképpen sem halok meg! Esküszöm. " Frissítette megint emlékezetében utolsó szavait. Egykoron a szöveg elmondója söprögette e helyet. Ő is,  mint Andrea hercegnő, gyermeki teendőiket végezték, mikor takarítási időszak volt a palotában. Együtt nevettek, játszottak, különböző nevekkel illették egymást. A szorgos legény Alfonz szerepét töltötte be, őfelsége pedig Edwardét. Imádott meséjük főszereplői eme neveket viselték. Még itt is arra utaltak: testvérekként szerették egymást. Éppen ezért sosem emlékezett vissza igazi mivoltára. Csak Alfonz. Szükségtelen lenne észben tartania családját, testvéreit, kilétét. Egyetlen egy dolog fontos: ki volt az aki vele játszott.

" Sosem ér minden boldogan véget, még ha ártatlan csöppségek az áldozatok sem. " Hitegette magát Andrea. Mostohán kegyetlen a sors, ez igaz. Azonban lett volna mód megváltoztatni, csupán túl nehéz feladatott adott fel a végzet újjászületésért cserébe. Elszökni értelmetlen lett volna, de más választás nemrévén, ez maradt.

     –  Mindegy mit kérne isten, megtenném, ha így találkozhatnék vele, akár másodpercekre is!  –  Zokogott eszeveszetten a királylány.  –  Édesanyám... érthetetlen számomra miért tetted ezt. Édesapám halála után miként vonzódhattál éppen egy közemberhez? Alfonz... Sajnálom, mégsem vagyok képes itt hagyni a királynőt, akármennyire is elfogadhatatlan cselekedet házasságon kívüli csecsemőt világra engedni. Oly sok lélek közül... Hogyan történt mindez? A trón örököse törvénytelen egyén, ezért halál a jussa? Undorító! Ráadásul miként engedhettem meg magamnak, hogy vágynak látványodra? Szörnyű lény vagyok amiért hagytalak meghalni. Most is megvetem magam, akárcsak akkoriban. És ezektől eltekintve várom visszatérted a sírból. Bocsáss meg amiért engedtem a vágynak és szerelmes lettem.