Ígéret

A tágas szoba egyetlen embert tűrt meg belsejében. Tizenkét éven át csak ült az íróasztalánál, és rajzolt. Műveiben egyre erősödő kreativitást, tehetséget lehetett felfedezni. Gyönyörű fehér bőre, akár egy porcelán, úgy tündöklött. Azonban mosolyt csak réges-rég mutatott arcán. Szeme alatt ráncok ékeskedtek, mely kihangsúlyozta lelke tükrének komorságát. Újra ablaka mellé húzta picinyke testével asztalát, mihelyst pilláival kereste a fiút, akivel már hosszú ideje kötött ígéretük homályba borult. " Egyszer... Valamikor látni foglak, s azonnal derülni fogsz. Semmiképpen sem halok meg! Esküszöm. " Frissítette megint emlékezetében utolsó szavait. Egykoron a szöveg elmondója söprögette e helyet. Ő is,  mint Andrea hercegnő, gyermeki teendőiket végezték, mikor takarítási időszak volt a palotában. Együtt nevettek, játszottak, különböző nevekkel illették egymást. A szorgos legény Alfonz szerepét töltötte be, őfelsége pedig Edwardét. Imádott meséjük főszereplői eme neveket viselték. Még itt is arra utaltak: testvérekként szerették egymást. Éppen ezért sosem emlékezett vissza igazi mivoltára. Csak Alfonz. Szükségtelen lenne észben tartania családját, testvéreit, kilétét. Egyetlen egy dolog fontos: ki volt az aki vele játszott.

" Sosem ér minden boldogan véget, még ha ártatlan csöppségek az áldozatok sem. " Hitegette magát Andrea. Mostohán kegyetlen a sors, ez igaz. Azonban lett volna mód megváltoztatni, csupán túl nehéz feladatott adott fel a végzet újjászületésért cserébe. Elszökni értelmetlen lett volna, de más választás nemrévén, ez maradt.
     –  Mindegy mit kérne isten, megtenném, ha így találkozhatnék vele, akár másodpercekre is!  –  Zokogott eszeveszetten a királylány.  –  Édesanyám... érthetetlen számomra miért tetted ezt. Édesapám halála után miként vonzódhattál éppen egy közemberhez? Alfonz... Sajnálom, mégsem vagyok képes itt hagyni a királynőt, akármennyire is elfogadhatatlan cselekedet házasságon kívüli csecsemőt világra engedni. Oly sok lélek közül... Hogyan történt mindez? A trón örököse törvénytelen egyén, ezért halál a jussa? Undorító! Ráadásul miként engedhettem meg magamnak, hogy vágynak látványodra? Szörnyű lény vagyok amiért hagytalak meghalni. Most is megvetem magam, akárcsak akkoriban. És ezektől eltekintve várom visszatérted a sírból. Bocsáss meg amiért engedtem a vágynak és szerelmes lettem.