Hópelyhek

Hullottak a hópelyhek, mintha dézsából öntötték volna. A körülöttem lévők össze-vissza formálgatták, majd hóemberszerűség lett belőle. Egyedül én ültem az egykor gyönyörű jacaranda alatt. Figyeltem, milyennek is kellene lennem. Felálltam és kezeimet kitartva vártam a jégre. Azt akartam szálljon rá, mégis, ha oda is esett, azonnal elolvadt. Csalódottan visszacammogtam a teljesen hófedte padhoz. Látván, minden csurom víz, fekete kabátomat kímélve megkérdeztem a tanárt felmehetek-e a terembe. Rábólintott, én pedig sebes léptekkel másztam fel három emeletet. Senki sem volt az osztályteremben, szerencsére. Elővettem a kulcsom, hogy kinyissam szekrényem. A sok tankönyv tetején ott virított okostelefonom. Az alap fehér, a tokom zöld. Amint kezembe vettem be sem kapcsoltam, inkább bámultam a képernyőjét, mégse értettem mit szeretnek ezen a készüléken mások. 

Ebben a világban tényleg semmi keresnivalóm. Úgy három évszázad óta lehetett, hogy a hó, mint legjobb barátom egyszer csak cserbenhagyott. Fogalmam sincs miért... Sosem árultam el csak úgy, nem úgy, mint Ő engem. Már csak pár hónap kellett, hogy szüleim helyébe léphessek a trónon, akárcsak akkoriban az édesanyám. Én lettem volna a hókirálynő, s minden folyadékot magamnak tudhattam volna. Ismeretlen okból, magyarázat nélkül tűnt el az életemből cimborám. Minden létező lény felháborodott és azt követelték keressem meg. Kiderült, ezt, a Föld nevezetű helyet szemelte ki lakhelyének. Eljöttem hát ide, azonban csak bizonyos időközönként jön elő, akkor is különböző mennyiségben. Kértem, jöjjön velem haza, de szótlanná vált. Semmiképp sem akart megszólalni, bárhogy kérleltem, esedeztem. Hallgatott, hallgat, mint a sír. Ebből az emberek nem vettek észre semmit, azonfelül, ahogy telt az idő, teljesen beolvadtam a környezetembe. Eltűntek a jégszárnyaim, hajam átlátszóból barnává alakult, hófehér bőröm, szemem, mindenem átlagos lett, mindössze az eszem maradt meg. Így nem kellett tovább átlátszó falat emelnem folyton magam köré, ami egyszerre volt megkönnyebbülés, másrészt észrevettem az idő műlását. Túlságosan sok évet töltöttem itt, szinte megszoktam.

Hát ez történt velem és az egyoldalú barátságommal. Teljesen elszigetelődött előlem. Ugyanúgy kezel akárcsak mást. Azóta képtelen vagyok bárkiben is megbízni. Réges-rég óta próbálom feladtam a szép gondolatot, miszerint egyszer visszajön hozzám. Hitegetem magam, amíg csak tudom, de belül érzem, hogy reménytelenül...